Bemutatkozás

 

Ennél többet és jobban magam sem tudnék írni:

 

„Gyógyítani szeretnék”

Bemutatkozik Ficzere Ferenc, Felcsút új háziorvosa – Nagy Enikő interjúja

Története a közelmúltban bejárta a hazai sajtót. Megírta a Nők Lapja, műsorára tűzte a Duna Televízió. „45 évesen szerzett orvosi diplomát a férfi, aki korábban egy multicég vezetőjeként dolgozott” – több online orgánum ehhez hasonló szalagcímekkel cikkezett a különös karrierváltásról, hangsúlyozva: sohasem késő álmodni egy nagyot. A vendéglátóipari szakközépiskolát követően közgazdászként végzett, majd saját rendezvényszervező céget működtetett, aztán egy nemzetközi vállalatnál dolgozott marketingmenedzserként, később pedig egy másik multinál lett kommunikációs és kormányzati kapcsolatokért felelős igazgató. Időközben jogi diplomát szerzett, és elvégezte a politológiát is. Ám hogy, hogy nem, belecsöppent a mentőzés világába, s az Országos Mentőszolgálat önkéntes sofőrjeként fogalmazódott meg benne a vágy: orvos szeretne lenni. Leérettségizett biológiából és kémiából, közel a negyvenhez jelentkezett az orvostudományi egyetemre, s kemény küzdelmek árán, de orvos lett belőle. Azóta éli az álmát: embereket gyógyít. Ő Ficzere Ferenc, aki 2023. január 1-jétől községünk háziorvosaként immár a felcsúti betegek szolgálatában áll. Arra, hogy nála jó kezekben leszünk, korántsem annyira meredek karrierútja, a különféle területeken megszerzett széles körű tudása a garancia, sokkal inkább elszántsága, akaratereje, kitartása – és annak az embernek az öröme, aki nap mint nap azt csinálja, amit igazán szeret, s akinek a helyére került az élete.

Hogyan is történt, hogy a menedzserből lett orvos, aki még a médiát is megihlette, rátalált Felcsútra, s immár községünk háziorvosaként köszönthetjük?

– Praktikus oka volt a praxiskeresésemnek ebben a térségben. Gyuláról származom, s bár korábban sokáig a fővárosban éltem, mindig jobban vonzott a vidéki élet. Feleségemmel és kisfiunkkal új otthont kerestünk. Budapest peremkerületeiben vagy valamely közeli településben gondolkodtunk, méghozzá olyan környékben, ahol a lehető legjobbak az oktatási intézmények. A fiunk hatéves, szeptemberben kezdi az iskolát. Az otthonteremtéskor elsősorban rá gondoltunk. Errefelé sodort bennünket az élet, s végül Tinnyén telepedtünk le. A fészekrakással esett egybe a praxiskeresésem. Minthogy több betöltetlen hely van a régióban, elkezdtem járni a körzeteket, s arra jutottam, hogy mind között a legtökéletesebb a felcsúti lenne, itt ugyanis a régióban messzemenően a legjobb körülmények között gyógyíthat az ember. Ám a jelentkezésemkor kiderült, hogy csupán B opció vagyok. Eltelt néhány hónap, s jött a felcsúti megkeresés: mégiscsak folytassuk a megbeszélést. Korrekt, őszinte, nyílt kommunikációt tapasztaltam a polgármester és a jegyző részéről, ami nagyon megfogott. Újévkor álltam munkába, mind a krónikus betegek nyomon követésében, mind az egészséges emberek szűrésében van tennivaló bőven. Ugyanakkor le a kalappal azon orvosok előtt, akik a meglévő praxisuk mellett működtették a felcsútit is az elmúlt két évben.

Korántsem vezetett egyenes útja az orvosi hivatás felé. A kezdetek kezdetén merre indult el az életben?

– Olyan családból származom, amelynek semmi köze sem volt az egészégügyhöz. A pályaválasztáskor eszembe sem jutott, hogy lenne keresnivalóm ezen a területen. Amikor 14 évesen a továbbtanulásról kellett döntenem, úgy gondolkodtam, hogy ha vendéglátóipari szakközépiskolába megyek, akkor az érettségi mellett szakmát is kapok a kezembe. Hamar kiderült, hogy jól választottam, egyszerűen imádtam az egészet, még egy nemzetközi versenyen is részt vettem, ahol előkelő helyen végeztem. Később a vendéglátóipai főiskolára mentem, s annak köszönhetően, hogy nyertem egy ösztöndíjat, egy rotterdami rendezvényszervező központban szerezhettem szakmai tapasztalatot. Idehaza gyakornokként az akkor még egyetlen hasonló profilú cégnél kezdtem a pályámat, s úgy gondoltam, a világ legjobb helyén vagyok. Az egyik kiemelt feladatunk a kilencvenes évek közepén az Operabál megszervezése volt, ami komoly változást hozott az életembe. Ekkor kaptam ugyanis a lehetőséget, mindössze huszonévesen, hogy társtulajdonosként felépítsek egy rendezvényszervező céget. Olyan projektjeink voltak, mint a Westend bevásárlóközpont megnyitója vagy épp a Ford Focus bevezetése. Ám nem sokkal később eladtam az üzletrészemet, mert szerettem volna letenni a vállalatvezetői léttel járó terhet, s marketingmenedzserként elszegődtem az egyik korábbi partnerünkhöz, a Volvóhoz. Azt éreztem, hogy megérkeztem, a helyemen vagyok.

Logikus karrierút, az orvoslástól azonban még mindig elég messze vagyunk…

– Épp most jön a fordulópont! Egy mentőápoló barátom felajánlotta, hogy ha van kedvem, felszállhatok az állomáson egy mentőautóra. Egészséges kíváncsiság hajtott, mondtam, hogy hát persze. Ekkor dőlt el a sorsom. Érkezett egy sürgős hívás, kivonultunk. Több mint tíz órán át folyamatosan újabb esetekhez riasztottak, de eszembe sem jutott, hogy leszálljak. Semmi mást nem csináltam, csak vittem a táskát, és tátott szájjal figyeltem, hogy mi történik körülöttem. Ezen az egyetlen napon láttam születést és halált, de még újraélesztést is, s azt mondtam: ezt akarom csinálni! Stabil karrierrel, jó jövedelemmel a hátam mögött utánakérdeztem, hogyan segíthetnék be, s azt mondták, a legkönnyebben sofőrként. Nem sokkal később már a volán mögött ültem a mentőautóban. Nem az adrenalin vonzott, az, hogy kék lámpával, szirénázva száguldozzak az utcákon, hanem az, hogy segíthessek. Mintegy tíz éven át a munkám mellett csináltam – önkéntesként. Minden héten volt egy 12 órás éjszakai és egy hétvégi 24 órás műszakom. Ám egyre inkább azt éreztem, hogy valami többet szeretnék tenni. Időközben munkahelyet váltottam, a Bosch csoporthoz kerültem, ahol hamarosan kommunikációs igazgató lettem, éjszakánként és hétvégén viszont továbbra is a sürgősségi kocsin ültem. Ezalatt elvégeztem a jogi egyetemet, később pedig a politológia szakot is, a munkahelyemen szükség volt mindkettőre, rám bízták ugyanis a jogi és a kormányzati kapcsolatokért felelős osztályt is. Bár szerettem a munkámat, lassanként bizonyossággá érett bennem a vágy, hogy sokkal inkább segíteni, gyógyítani szeretnék, s megszületett az elhatározásom: orvosnak állok. A legtöbben, akiknek elmondtam az elképzelésemet, megpróbáltak lebeszélni róla, mondván, ezúttal túl nagy fába vágom a fejszémet, de én tudtam, hogy az orvoslás lesz az utam. Egy orvos barátom szavai jelentették az utolsó lökést. „Ha soha meg sem próbálod, egész életedben kísérteni fog a gondolat, hogy vajon sikerült volna-e…” Leérettségiztem hát emelt szinten biológiából és kémiából, jelentkeztem az orvostudományi egyetemre – és elsőre felvettek. Harmincnyolc éves voltam ekkor.

12 félév nappali tagozaton. Hogy bírta? S mi történt a karrierjével?

– A sikeres felvételit követően bementem az ügyvezető igazgatóhoz, s őszintén elmondtam: szeretnék továbbtanulni. Azonnal támogatott, ám amikor közöltem, hogy az orvosira megyek, döbbenten nézett rám, mire elmeséltem neki, hogy igazából már évek óta mentőzöm, s az az álmom, hogy orvos legyek. Hosszú hallgatás után végre megszólalt: ennél jobb motivációt maga sem találhatott volna ki nekem, innentől ugyanis biztos abban, hogy a munkámat még tökéletesebben fogom végezni. Így is lett. Tudtam, hogy még egy ilyen munkahelyet, amely az eszement ötletemben mellém áll, nem fogok találni, ezért hát nem engedhetem meg, hogy netán gond legyen a munkámmal. Párhuzamosan ment a kettő, a munka és az egyetem, de persze próbáltam élhető módon összeállítani az órarendemet. Kezdetben én voltam az egyetem csodabogara. Koromnál és karrierutamnál fogva is kilógtam a sorból, mindenki megjegyzett magának engem. A „Mit keres maga itt?” kérdésre válaszul rendre elmondtam a történetem, amire mindenki rácsodálkozott, ám azt éreztem, hogy a professzorok próbára akarnak tenni, mert nehogy már valaki 38 évesen főállás mellett kvázi hobbiként végezze el az orvosit… „Ugye ezt maga sem gondolta komolyan?” – kaptam a megjegyzéseket. Az első három év küzdelmes volt, folyamatosan azon voltam, hogy bizonyítsam: igenis meg tudom csinálni! A harmadik év végén éreztem, hogy végre kezdenek komolyan venni. Onnantól évről évre könnyebb lett. Kezdett látszani, van értelme, foganatja annak, amit csinálok. 2018-ban lediplomáztam, majd 3 év rezidensi év után háziorvos lettem. Közben néhány éve új feladatot kaptam a Boschnál: végzett orvosként egy foglalkozás-egészségügyi központot kellett létrehoznom és bízom benne, hogy a felcsúti háziorvosi praxis, amely mostantól a főállásom és a Bosch Medical Centerben végzett munkám összeegyeztethető lesz.

Hogyan építi majd fel a felcsúti praxist? Tervez-e újításokat?

–Az érkezésemnek köszönhetően a felcsúti páciensek januártól hosszabb rendelési időkkel számolhatnak, s a munkahét utolsó napja kivételével minden nap velem találkozhatnak. Pénteken legtöbbször Temesszentandrási doktor várja a betegeket. Az évet új, modern, több funkcióval bíró páciensprogrammal kezdtük, amelynek köszönhetően gördülékenyebbé válik a betegellátás. Kiépítettünk egy betegirányító és előfoglalási rendszert is, amelynek a lényege, hogy a rendelési idő meghatározott sávjában azon betegeket látjuk el, akik interneten vagy telefonon időpontot foglaltak. Persze a sürgős, akut esetek ellátása felülírhatja a terveket, de akkor sem kell majd a betegeknek órákat várakozniuk. Ugyanakkor nem lesz kötelező előjegyezni, időpontfoglalás nélkül is érkezhetnek a betegek a rendelőbe. A váróteremben üzembe helyeztünk egy páciensterminált, amely a várakozás mérséklésére és az ellátás megkönnyítésére szolgál. Ha például valaki csupán receptért jön, nem kell kiállnia a sort. A terminálnak köszönhetően a rendelőben azonnal látjuk a várakozók számát, s azt is, hogy ki milyen ellátásra érkezett, így sokkal transzparensebb, átláthatóbb a betegellátás. A szolgáltatások körét is növeltük, egyes laborvizsgálatok már a rendelőben is elvégezhetők, de terveink szerint ezeket idővel tovább szeretnénk bővíteni, legyen szó akár szervezett labordiagnosztikáról, akár szakorvosi konzultációról.